A gondolatok emberi mivoltunk egyik fő jellemzője, amiből naponta száz megfordul az elménkben. Legtöbb esetben nem szabályozzuk tudatosan, milyen gondolatok ezek, csak lereagáljuk őket. Tudatosabb esetben valami téma felé fókuszáljuk őket, hogy aztán a felbukkanó több száz értelmes és értelmetlen közül kihalászhassuk az igazán inspirálókat. Én a gondolataimat már régebben elkezdtem a mentális tanulás irányába terelni és nagyjából a nap legalább harmadában ezen dolgozik az elmém. Az előző esti meditáción, az álmaimon, a biciklizés közben támadt korszakalkotó ötleteimen és meglátásaimon, vagy a buddhista és taoista könyvekben olvasott dolgokon. Úgy képzelem, hogy az elmém egy nyitott hely, ahol ki-be áramolnak a gondolatok, néha értelmesek, néha félelmetesek, de lényegében bármi jöhet. Az igazság is. Amikor egy igaz gondolat, más nevén a valóság áttör a hiedelmek és félelmek útvesztőjén, az annyira átütő és megkérdőjelezhetetlen, hogy felhozhatok ellene ezer érvet is, akkor is igaz lesz. A gondolatokról két nagyon igaz aforizma jut eszembe, az egyik, hogy „Ne hidd el a felét sem annak, amit az elméd mond”, a másik pedig valahogy úgy hangzik, hogy „Legyen az elméd olyan, mint egy ház. A gondolatokat engedd be az első ajtón, hagyd, hogy távozzanak a hátsó ajtón, és még egy csésze teával se kínáld meg őket!”.