A meditáció egy folyamatos tanulás önmagunkról. Mindig újabb és újabb felfedezéseket tehetünk, megérthetjük a motivációnkat, ösztönös reakcióinkat, ezáltal közelebb kerülhetünk valódi önmagunkhoz. Megvizsgálhatjuk, hogy érzelmeink tényleg hozzánk tartoznak-e, jogosak-e, mitől olyan fájóak, vagy éppen motiválóak. Segít a múltban történt traumák, sérelmek, szorongások feldolgozásában, megláthatjuk az idő távlatából, hogy miért történtek velünk bizonyos események, információkat kaphatunk róluk és ezáltal elindulhat a feldolgozás és megbocsátás folyamata. Benézhetünk a félelmek és vágyak mögé, megnyílik egy olyan, eddig rejtett belső világ, amivel mindig újabb és újabb felfedezést tehetünk önmagunkról. Minden, aminek véljük magunkat, az a szülőktől és tágabb értelemben vett külvilágtól származó információ alapján vésődött be elménkbe egyfajta elvárásként, vagyis, az illúziónkat arról, hogy kik vagyunk, a környezetünk határozza meg. Ezt az illúziót tudjuk lebontani a meditációban lépésről lépésre, ahogy ezek az információk – ki NEM is vagyok igazából - a tudatalattiból szép lassan a felszínre kerülnek, és alakítják át a belsőnket egyre inkább megfelelésektől mentessé, önazonossá. Az önazonosság pedig felszabadít és nyitottá tesz!

A meditáció egy tudatállapot, egy erőfeszítés nélküli megtapasztalása a létezésnek és önmagunknak. Széles körben Buddha tett ismertté, de előtte már több ezer évvel ismert és használt technikája volt az emberi fejlődésnek. A buddhisták tovább vitték mesterük tanításait és a mai napig a megvilágosodáshoz vezető ösvény legfontosabb eszközének tartják, amely elvezet a formáktól való megszabadulásig. Tibet 1950-es megszállása után nyugaton is elterjedt a módszer, megnyitva ezzel a lehetőséget, hogy a világ más tájain is hozzájuthassanak a keresők a meditáció bölcsességéhez. Mert alapvetően a meditációban megtalálható egyik legnagyobb kincs a bölcsesség, az ember minden mástól független, belső forrása, bölcsessége. Ehhez a belső forráshoz az önismereten és a saját magunkkal szembeni feltétlen őszinteségen keresztül vezet az út, a meditáció a „mankó”, amit használhatunk, amíg spirituális értelemben önállóvá, „önjáróvá” válunk.

Nemrég olvastam egy idézetet: „Ha megbékélsz a bizonytalansággal, életedben végtelen lehetőségek nyílnak meg.” Ez a mondat mélyen elgondolkodtatott...Miért pont a bizonytalanság az, amit mindig próbálunk kiiktatni az életünkből, ha pont ez a lehetőségek tárháza? Miért nem látjuk meg a lehetőséget a bizonytalanban? Lehet, hogy ezt fordítva csináljuk, mint kéne? Nyilván van a bizonytalansági tényezőnek egy evolúciós oka, de én inkább most az önismereti oldaláról közelíteném meg a dolgot, hiszen nem vagyunk már az őskorban, amikor életünk múlott azon, hogy a biztosat válasszuk a bizonytalan helyett.

Az élet minden területén kétségbeesetten keressük a biztonságot, hogy azt az illúziót kelthessük magunkban, hogy mindenre felkészültünk és nem érhet bennünket váratlan -többnyire negatív- meglepetés. A biztonságot pedig úgy próbáljuk elérni, hogy falakat emelünk magunk köré, akár tudattalanul, bezárkózunk a kis érzelmi világunkba és igyekszünk a legkevesebb kihívással, idegen szituációval szembenézni. Magunk köré gyűjtjük azokat a dolgokat, helyzeteket, embereket, ahol vagy akikkel komfortosan érezzük magunkat. A biztossal ragaszkodunk egy valamihez, amit ismerünk, vagy ismerni vélünk, de ez a biztonság csak az egó illúziója, aki elhiteti velünk, hogy a kezünkben van az életünk irányítása, ha kontroll alatt tartjuk a dolgokat.

A hétvégi szeretet és szerelem előadás sok szempontból megfogott és elgondolkodtatott. Legfőképpen az, amikor Balázs arról beszélt, hogy az önmagunkról kialakított és valósnak vélt képünk az, ami megakadályoz a szeretet és az elfogadás működtetésében. Aztán az is, hogy elmerülünk a saját igényeink kielégítésében, komfortzónánk megőrzésében és a státuszunk fenntartásában. Ez az, ami megakadályoz abban, hogy szeretetet adjunk (erre szinte már nincs is idő és energia) és megnyissunk szívünket a másoktól szeretet felé. Konkrét elképzeléseink vannak, hogy hogyan kellene minket szeretni, odafigyelni ránk és csak ezt a fajta szeretetet tudjuk befogadni. Nyitottabbnak kell lennünk, elfogadónak és ha kell, kompromisszum-késznek, hogy engedjünk elvárásainkból, lássunk ki saját érdekszféránkból és lássuk meg a másik embert, aki szeretni képes és szeretetre vágyik, csakúgy, mint mi magunk...
Elkezdtem megvizsgálni, hogy is van mindez bennem...

Sokan megtapasztaltuk már, amikor hirtelen elfog egy erős érzés, hogy megtegyünk, vagy éppen ne tegyünk meg valamit. Az intuíció ezt a megérzést jelenti.

Valójában ilyenkor a lélek üzenetét halljuk meg. A lélek inspirációs ereje – hatása, hogy cselekedjünk vagy ne – olyan erősen áthatja testünket, hogy az gondolat formájában tudatosul.

A lélek jóval több lehetőséget lát az életünkben, mint személyiségünk, és jól tájékozódik ezen lehetőségek között. Tudja az egyes események várható kimenetelét, a tér-idő korlátain túl tisztában van azzal, milyen események következhetnek be életünkben. Ezekről pedig hol finomabb, hol erős jelzést küld nekünk. A folyamat automatikusan zajlik mindenkinél, hozzátartozik az emberi működéshez. Ennek értelmében nincs olyan, hogy valakinek nincsenek megérzései, ebben az esetben arról van szó, hogy az illető egyáltalán nem figyel befelé, nem figyel önmagára, így nem veszi észre a jeleket. Környezetünkben legnagyobbrészt ezt vehetjük észre; felgyorsult, technika-központú világunkban viszonylag kevés emberről mondhatjuk el, hogy teste-lelke jelzéseit követve él.

 A tanítás nem más, mint segítségnyújtás egy tanulási folyamatban, melyet mindenki maga jár meg. A tanító saját tudását, tapasztalatát adja át úgy, hogy a tanítvány fokról fokra közelebb kerül önmagához és tudatosságához. Mi a tanításainkban nem követünk semmiféle dogmát, rendszert, mert meggyőződésünk, hogy minden ember teljesen egyedi. Mindenkinek rá jellemző érzései, gondolatai, cselekedetei vannak, ezért a tanítónak ehhez kell igazítania. Tanításainkban megpróbáljuk megerősíteni, stabilizálni a tanítványok személyiségét, világnézetét kiszélesíteni, finomítani érzelmi skálájukat.

Természetesen ezt mindenki önmaga végzi el, mi csupán instrukciókkal, inspirációkkal szolgálunk. Folyamatosan megismertetjük őket önmagukkal, megpróbálva kialakítani náluk egy folyamatos önelemző kontrollt. Bizonyos értelemben szabadságra neveljük őket. Ezalatt azt értem, hogy fogadják el önmagukat, érzelmeiket, érzéseiket, testi adottságaikat is és ha már elfogadták, merjenek is élni mindezzel. Merjenek tenni, bízzanak önmagukban, a boldogságban, az életben. Ne mástól várjanak véleményezést, hanem önmaguk tegyék meg azt. Ne másoktól váljanak megoldást problémáikra, hanem önmaguk oldják meg azokat. Megpróbáljuk a magukkal hozott viszonyítási rendszert megváltoztatni, ne másokhoz viszonyítsák önmagukat, hanem a saját megélt tapasztalataikhoz. Az életben nincs két ugyanolyan pillanat, nem jó folyton valami máshoz, vagy ami még rosszabb, valaki máshoz viszonyítani, összehasonlítani magunkat.

Környezetünkkel örök kölcsönhatásban élő, társas lények vagyunk. Ez az állandó egymásra hatás mozgat mindent, itt körülöttünk, általa tapasztalunk, változunk. Életünket is örök mozgásban tartja, ez a fejlődés lényege. Ezek a hatások igen sokrétűek és mindig mindenhol jelen vannak, ha nem is veszünk tudomást róluk. Gondoljunk csak mindennapjainkra, családban, óvodában, munkahelyen, barátok közt - de nem csak közösségben, egyedül barangolva is örök társaink. Nélkülük nem is lehetne élni, hiszen állna minden. Társkapcsolataink fő mozgatórugója az érzelem hatás, életünk különösen intenzív érzelmi szakasza pedig a párválasztás, melynek során próbálunk ráhangolódni az ellenkező nemre. Előlopakodik a vágy, a szerelem, igény a társra, kötődésre, a szeretett egyénnel osztani meg időnk legnagyobb részét. Mint mindent, ezt sem árt fokozatosan megtapasztalni, hogy legyen alkalmunk feldolgozni mindazt, ami történik velünk. Az érzelmek skálája szinte beláthatatlan, képtelenség egyszerre mindent megélni - ezért is hívnám fel a figyelmet a fokozatosságra és a türelemre.

Kapcsolatainkban fordulópontok, ún. nextpontok bukkannak fel, hol egyik hol másik félnél, melyek általában a változás időszakai. Komoly, aktív együttlét során több a nextpont, hisz mindkét fél párhuzamosan éli az énjét, alakul, változik. Bármely fél változása természetesen érezteti hatását a kettejük kapcsolatán és máris kész a konfliktushelyzet - ha hagyjuk azzá fajulni... Életünk alapvető feltétele a változni tudás, mégis próbára tehetik mindkét felet ezek a kritikus szakaszok. Próbája ez a kapcsolatnak is, vagy kibírja, vagy nem. Sok múlik a tolerancián, de ez nem megoldás mindenre. Igaz harmóniát az a pár tud megélni, melyek hagyják egymást fejlődni, tapasztalni, képesek áldozatokat hozni, de nem lemondások árán. Nem könnyű...

 Mióta elkezdtem masszázzsal és egyéb lazítási technikákkal ismerkedni, azóta foglalkoztat a kérdés, hogy miért is olyan jó és szükséges a relaxálás, meditálás. A saját igaz válaszomat kerestem, lassan, fokozatosan érkezik meg. 

Ebben az életmódban, amely talán most a legjellemzőbb az emberiségre, túlzottan nagy hangsúlyt fektetünk az érzékszerveiken át a testünkbe bejutó információknak (melyeknek nagy része felesleges). A többi szervünkhöz és testrészünkhöz képest (a szellemi munka és sok tanulás által) sokkal nagyobb terhelésnek vetjük alá az egész idegrendszerünket. Ez mind nem okozna problémát ha tudatosítanánk magunkban, hogy ezzel az életmóddal testi-lelki harmóniánkat kockáztathatjuk, valamint hogy mivel tudjuk ezt az egyensúlyt fenntartani, helyreállítani. 

Ha az illúzióbéli teremtésről beszélünk, tudunk kell, hogy minden teremtés. Minden illúzióbéli létezés teremtés következménye, nincs különbség, csak annyiban, hogy a teremtés tudatos, vagy tudattalan volt-e. Az emberek többsége saját tudattalan teremtéseinek körforgásában létezik. Ezeket a tudattalan teremtéseket nevezzük általában külső körülményeknek, melyeknek áldozatainak gondoljuk magunkat. A gondolatok sokszor úgy teremtenek a fizikai valóságban, hogy nem is tudunk róla. Máskor pedig csak szellemi síkon folytatják útjukat, sokszor zavart okozva az egyén kiteljesedésében. A vágyak, félelmek és fantáziák befejezetlen, feldolgozatlan energiaként keringenek az ember körül, sokszor még akkor is kapcsolódva hozzá, amikor az adott vágy, gondolat már nem is aktuális. A gondolatok megvalósulásának lehetősége nagyban függ a gondolatból kiinduló vágy, vagy negatív esetben félelem intenzitásától. Tudatos teremtésnél minél nagyobb energiát adunk a megvalósítandó gondolatnak, annál nagyobb eséllyel valósul meg a fizikai világban.

A boldogságról nehéz újat mondani, annyian próbálták már megfogni a lényegét, de azt hiszem mindannyiunknak van egy saját elképzelése róla, ezért a számtalan verzió. Abban azonban mindegyik megfogalmazás egyezik, hogy a boldogság egy jó érzés, ami megelégedettséggel tölt el, pozitívak a gondolataink, örömünket leljük a cselekedeteinkben, röviden: az élet szép. Ha ennél mélyebbre szeretnénk menni, megvizsgálni, honnan is jön ez a jó érzés, érdekes dolgokra bukkanhatunk. Én legalábbis így jártam, mikor a boldogságról morfondíroztam és próbáltam róla információkat fordítani. A boldogság valójában egy rezgéshullám, vagy tudatállapot, ami felé az emberiségnek törekednie kell. Az öröm, a jó érzés csak másodlagos „tünete” ennek. Ez a nagyon finom és érzékeny rezgéshullám megtalálható minden emberben, mégpedig a szívben. Ezért van, hogy a kívülről érkező, más embertől, vagy dologtól függő boldogság sosem lehet teljes, mivel nincs mögötte a szívből jövő érzés, illetve kapcsolódik hozzá a boldogság elveszítésétől való félelem és a függőség, hogy csak és kizárólag attól lehetek boldog. Nincs meg benne a teljesség, miszerint én magam elég vagyok, hanem a külső tényező teszi hozzá a magáét, hogy teljes legyek.