A hétvégi szeretet és szerelem előadás sok szempontból megfogott és elgondolkodtatott. Legfőképpen az, amikor Balázs arról beszélt, hogy az önmagunkról kialakított és valósnak vélt képünk az, ami megakadályoz a szeretet és az elfogadás működtetésében. Aztán az is, hogy elmerülünk a saját igényeink kielégítésében, komfortzónánk megőrzésében és a státuszunk fenntartásában. Ez az, ami megakadályoz abban, hogy szeretetet adjunk (erre szinte már nincs is idő és energia) és megnyissunk szívünket a másoktól szeretet felé. Konkrét elképzeléseink vannak, hogy hogyan kellene minket szeretni, odafigyelni ránk és csak ezt a fajta szeretetet tudjuk befogadni. Nyitottabbnak kell lennünk, elfogadónak és ha kell, kompromisszum-késznek, hogy engedjünk elvárásainkból, lássunk ki saját érdekszféránkból és lássuk meg a másik embert, aki szeretni képes és szeretetre vágyik, csakúgy, mint mi magunk...
Elkezdtem megvizsgálni, hogy is van mindez bennem...

Sokszor úgy érzem, az elfogadás nekem nehezebb megy, mint a szeretet áramoltatása, bár tudom, hogy ez a kettő szorosan összefügg, a kettő nem lehet meg egymás nélkül. Aztán felmerült a kérdés, hogy ha ennyi időt és energiát fektetek abba, hogy önmagamnak tartott énképem meghatározzam, megvédjem, fenntartsam, stb, mit veszíthetek az elfogadással? Veszíthetek egyáltalán valamit? Ér emiatt kár engem? Háttérbe szorulok miatta? Mi történik, ha elfogadom a másik ember működését, cselekedeteit, akkor is, ha azt nem tartom megfelelőnek, vagy akár látom, hogy rossz irányba viszi őt? Attól még ő nem fog megváltozni, máshogyan működni...Benne nem változik semmi, bennem viszont elindul egy ellenállás a másik irányába. Ha ellenállás van bennem valaki iránt, ha kritizálom azt, ahogyan ő létezik ebben a világban, akkor magamba kell nézzek és fel kell tennem a kérdést, hogy vajon ellenállás van bennem önmagammal szemben is?
Ha a tételt vesszük, miszerint, ha valami zavar a másikban, az megvan bennem is, mert ha nem lenne, észre sem venném, a válasz igen. Akkor magamat és a saját életemet sem fogadom el teljes mértékben. Ha másokkal nem vagyok elégedett, önmagammal nem vagyok elégedett. Lehet, hogy önmagam helyett kritizálok másokat? Ez sokkal könnyebb, mondhatni a könnyebb ellenállás felé sodródás... Nem kell szembenéznem önnön hibáimmal és tökéletlenségemmel, benne van a lehetőség, hogy piedesztálra emeljem magam, hogy felállítsak egy státuszt a másik emberhez képest. Ő rosszul csinálja, én jól. Hát, a kör itt bezárult...
Hogy visszafejtsem az elme eme körmönfont hálóját, el kell kezdenem még jobban szeretni önmagamat és pont. Minden itt kezdődik és minden ide érkezik. Ez egy másik, de sokkal jobb körforgás, amiben ha szeretetet áramoltatok önmagam felé, a külvilágból is ezt kapom vissza.
Ha abból az elgondolásból indulunk ki, hogy mindannyian ugyanarra vágyunk és ugyanattól szenvedünk, ez pedig az állandótlanság és valódi énünk nem felismerése, beláthatjuk, hogy mások hibái és tökéletlensége nem sokban különböznek a sajátjainktól és talán könnyebben elfogadhatjuk embertársaink és saját magunk „bukdácsolását” a létezés ezen egyedi, megismételhetetlen, de mégis közösen létrehozott forgatagában.